Ofella Sándorról

Ofella Sándor népművelő élettörténete

Ofella Sándor 1914. december 21-én szegény parasztcsalád gyermekeként született Tápiószecsőn, nyolcan voltak testvérek. 1997. október 12-i haláláig egész életét szülőfaluja népművelésére szentelte, Tápióvölgye néphagyományainak ápolását tűzte zászlajára.

A hat elemi iskola befejezése után 12 éves korában Budapestre került ipari iskolába szabóinasnak, mert édesanyja szerint (gyengébb fizikumú volt a testvérek között) mezőgazdasági munkára alkalmatlan.
Tereczky Vendel szabómesterhez került, az szinte saját gyermekének tekintette. Így a szegény falusi parasztgyereknek lehetősége nyílt megismerkedni a pesti élettel.
Önképzőbe járt, ennek keretében került kapcsolatba a színházi élettel.
A négy éves inasévek befejezése után segédként tovább maradt a Tereczky családnál. A keresete nagy részét színházlátogatásra, a maga művelődésére költötte.

1935 évtől a hétköznapokat Budapesten, a vasárnapokat Tápiószecsőn töltötte. A hétvégek adtak lehetőséget arra, hogy tudatosan ismerkedjen a falu mindennapi életével, szokásaival. Közben a lányokat is szemügyre vette, megtetszett neki Danyi Mihály cipészmester lánya Mariska, akit 1939. február 13-án feleségül vett.

13 évi Pesten való tartózkodás után hajdani tanítói Honti Ferenc és Sinkovics István rábeszélésére – akik egyben a Hangya Szövetkezet elnöke, illetve ügyvezetője is voltak – üzletvezetőnek hazahívták Tápiószecsőre dolgozni. A varrógépet felváltotta a mérleg. Több időt töltött Tápiószecsőn zajló kulturális és társadalmi eseményeivel.
A család egyre bővült, lányai születtek: 1941-ben Marika (Rákosi Györgyné), 1943-ban Valéria (Madai Zsigmondné), 1947-ben Ágota (Walter Jánosné).

A háborús években is aktív volt. A falu lakosságát nyugtatta, buzdította az itthon maradásra. A háború utáni években mindent elkövetett, hogy az általa vezetett vegyesboltban minden legyen, ami a lakosságnak kellett.


Ebben az időben több egylet, szervezet működött a községben. Ezek a szervezetek daloltak, táncoltak, szinielőadásokat tanultak be és adtak elő.

Az 1946-os év nagy fordulatot hozott a falu életében. A kláramajori lebontott urasági épületből újat építve, otthont teremtettek a szecsői közművelődésnek. A mai Művelődési Házat 1946. augusztus 20-án István király napján avatták, az országban elsőként. 1946. augusztus 20-án Győri bíró megbízására már abban az évben több ünnepség, rendezvény szervezését, rendezését végezte. Színjátszó rendezőként kérték fel, majd 1950-ben megalakította a népi együttest, melyet haláláig irányított, vezetett.

A faluban végzett közösségszervező munkája kapcsán 1950. tavaszán megalakította az együttest, melynek akkor nyolc lány és egy harmonikás fiú volt a tagja.
Ebben az időben a község vezetői minden segítséget megadtak, hogy bemutatókra, továbbképzésekre eljusson. Így került Szegedre egy néprajzos tanfolyamra, az ott szerzett tapasztalatok kapcsán végképp elkötelezte magát a népművelésnek, népművészetnek.
Tudatosan kezdte gyűjteni Tápiószecső hagyományait. Ebben nagy segítséget kapott -Borsai Ilonka, Gőnyei Sándor, Balla Péter - Szecsőn gyűjtött munkáiból.
Közben az együttes tagsága tovább gyarapodott, több népi játékot mutattak be. A csoport idős asszonyai sikert sikerre halmoztak Ofella Sándor irányítása alatt. Az együttes irányítása mellett bekapcsolódott a művelődési ház munkájába is.
Ezen tevékenysége kapcsán 1955. december 1-től a Nagykátai Járási Tanács Oktatási Osztályára helyezték. Közben elvégezte az általános iskola 7., 8. osztályát. 1955-ben elkezdte középiskolai tanulmányait levelező tagozaton, legidősebb lányával azonos időben, 1959-ben sikeresen érettségizett. Ez idő alatt is vezette, irányította a község öntevékeny művészeti mozgalmát, közben igen színvonalas színjátszó bemutatókat is rendezett.
1962-ben megjelent kormányhatározat szerint 1963. január 1-től ötezer lelken felüli községek művelődési házainak élére igazgatót állítanak.

Tizenharmadikként kinevezték a művelődési otthon igazgatójának, büszke volt arra, hogy a nyugdíjkorhatár sem törte meg ezt a pályafutását, vezetőinek kérésére még öt és félévet rászolgált, 65 éves korába ment nyugdíjba. Nehéz, küzdelmes életszakasz volt, melyet a csüggedés, a kudarc sem tudott megtörni.
Életrajzi, önéletrajzi írása egy szorgos, fáradhatatlan, örökmozgó, szép, megelégedett, békés, harmonikus élettel, gazdag lelkivilággal, mindig a kisebb és nagyobb közösségért élő embert ábrázolja. Segíteni akaró népművészeti megszállottsággal, alkotási szenvedéllyel dolgozott, táncolt, közéletet élt. Látásmódja, tevékenysége hatott a falu szellemi életére és aktivitására.

„Tovább kell még szántogatni a Tápióvölgye mezejét, hogy még a fellelhető anyag felszínre kerüljön” c. felhívás a múlt értékeit megbecsülő, őseink szokásait tisztelő és dalait, táncait szerető utódoknak szól, hogy ápolják, kutassák ezeket a népi hagyományokat. Az együttes által életben tartott folklór – népművészet – csak egyik része ezen „Kincstárnak”.

Azon falusi népművelőkhöz tartozott, aki megszállottként hitte, hogy van értelme a közösségért végzett munkának.
Elhatározta, hogy leírja és közreadja élete történetét, de ez az életút nem volt egyenes. Útjában orvul ásott vermek, ármány szőtte hálók akadályozták az előrejutást.
Érdemes volt az életút megörökítése, hiszen családja életén keresztül egy falu közösségének mindennapjaiban nyerhettünk bepillantást. Munkájának legnagyobb erénye az őszinteség. Ez adta írásának hitelességét is, és ezáltal vált élete a közösség történetévé, örökös krónikájává.
Küzdelmes, de nagyon szép életútját megörökítette, a község történetét és népművészetét papírra vetette.
Tiszta lekiismerettel vallotta, hogy mindig az emberiség javát szolgálta, ahová a sors állította, mindig a legjobb tudása szerint munkálkodott, szűkebb pátriájáért, közösségért pedig síkraszállt.
Észre se vette az idő múlását, mert olyat csinált, amit maga szabott ki célul magának és ez nagyon kielégítette alkotási vágyát.
Bízott abban, hogy a folklór századokig él az utódokon keresztül a követők, szemlélők gyönyörűségére.

Mindig izgatta a múlt történetének, emlékeinek keresése, megismerése, ősei életkörül-
ményeinek kialakulása, Tápióvölgye még meglévő néprajzi hagyományainak gyűjtése, ápolása.
A szájhagyományt használta fel gyűjtése alapjául, mindig idős adatszolgáltatókra támasz-
kodott, őseink hagyatékát fényesre csiszolta.

Az 1969-70-es év változást hozott az együttes életében. A Röpülj Páva népdal vetélkedőn Gál Károlyné, népi együttesünk tagja a Művelődési Minisztérium különdíját kapta. Ennek hatására megalakult a Menyecskekoszorú. Röpülj Páva házzá vált a Művelődési Házunk is, mint sok helyen az országban.

Munkássága elismeréseként 60. születésnapjára a Munka Érdemrend „ezüst” fokozatával tüntették ki.
Az együttes fellépése évente 50-60 volt az ország területén. 1976-ban a művelődési ház az addig végzett tevékenység eredményeként megkapta a „Kiváló Művelődési Otthon” címet.

Az együttes életében az 1978-as év volt a legemlékezetesebb, február 18-án a Tudományos Akadémia felvételeket készített Tápiószecső táncairól.
1978. április 16-án a kecskeméti minősítésen együttesünk hagyományőrző kategóriában „Arany” minősítést kapott.
1978 július 2-án, 3-án a Szövetkezeti Együttesek VII. Országos Találkozóján a „Fesztivál Nagydíját” nyerte el a csoport.
1979 novemberében „Kiváló Hagyományőrző Együttes” kitüntetésben részesült.
1980-ban a művelődési ház igazgatói állásából nyugdíjba vonult. Az együttes vezetői munkát továbbra is végezte.

Földi küldetésként mind több időt szentelt a köznek, művészeti és népművelői vágya kielégítésének. Számolt a küszöbön álló öregséggel - de emiatt nem szabad a szívet-lelket nemesítő közösség életének törést szenvednie - és amíg erejéből futotta, szántogatta Tápióvölgye mezejét.

Nyugdíjas éveiben az együttes irányítása mellett több könyvet írt – ebből a „Báránykát hoztunk” és a „Kékszivárvány” könyvei már az utolsó darabig elfogytak.

Számára ezek a könyvek egy darab szülőföldet jelentettek. Úgy érezte, hogy ezekben a könyvekben fog nagyon sokáig „élni” az emberek között. Könyveit olvasva az elevenség és átélt sors ereje hat az olvasóra, tiszta szív és érző lélek diktálta sorok.
A „Báránykát hoztunk” c. könyve két hét alatt átesett a „tűzkeresztségen”. Beigazolódott a lektorok véleménye, hogy az őszinte szó az emberek szívéhez talált, felhívta figyelmüket a helytörténeti értékekre.
A könyv megjelenése közben rájött, hogy még sok mondanivalója lenne az utókor számára. Így elhatározta, folytatja írói munkáját.
1988-91-ig dolgozott következő könyvén, a „Kék szivárvány”-on, amely 1992-ben a Tápiószecsői Nagyközségi Önkormányzat kiadásában megjelent.

Egymás követték az őszinte elismerések, köszönetek, hogy megmentette Tápióvölgye néprajzát a tudománynak. Ez kárpótolta azt a sok fáradtságot, amit a gyűjtésre és az írásra fordított.
Örömmel nyugtázta, hogy kiadványaiban olyan témát dolgozott fel, ami mindanyiunk életeleme, közösségformáló és léleknemesítő korszakot örökít meg. Egyszerű írástudása, elhivatottsága vetette papírra a népdal megújulását. Megnyugvással töltötte el a tudat, hogy őt ihlette meg a gondolat, miszerint az utókor tájékozódhat a népdal reneszánszát élő időszakról és hálás lesz munkásságáért. A megörökítés saját szülőfalujának közössége, lakossága utódai részére történt hagyományápolás. A népdal, a népszokás közösségünket néprajzi centrummá avatta, népművészeti közösségé kovácsolta össze a hagyományőrzőket és a daloló közösséget.

Elhivatottsága, a népművészet szeretete, a hagyományápolás, néprajzi értékek megmentése mind eggyé ötvöződik a Hagyományőrző Népi Együttes tevékenységében. A népdalszeretet és egy reménysugár világít mindannyiunk szívében. A magyar népdal az élet virágoskertje, viruló termőföldje, minden dalszerető ember személyisége kielégül, feltöltődik a népzene birodalmából.
Alkotott égő szenvedéllyel, a népművészet szeretetét beletáplálta a tagokba, a
„négy generációs” családba.
Elgondolkozva az élet „értelmén” megállapította, hogy itt vannak a család fiataljai akik majd követni fogják.
Öröm volt számára, hogy az együttessel sikeres, szemet-gyönyörködtető szereplései voltak, szállt a dal, röpült a szoknya, újrázott a közönség, piroslottak a tenyerek és peregtek a műsorszámok. Az együttes tagsága szíve minden melegével tudta, és tudja visszaadni az eredeti népi folklórt.
Ilyenkor érezte, hogy nem volt hiábavaló a törekvése. Hála a gondviselésnek, hogy mindezt erőben, egészségben, nagy ambícióval „ közösségben a közösségért” tette.
A lelkesedés, az alkalmankénti eredmény, siker az együttes tagságát összekovácsolta.
Együttesében 1950 óta több generáció nőtt fel.

Tápiószecső hírnevét „Kiváló Művelődési Ház” elnyerésével is gazdagította és a határokon túli fesztiválokon, vendégszerepléseken is ismertté tette.

A Hagyományőrző Népi Együttes vezetése alatt kétszeres „Kiváló Együttes” kitüntetés mellett 1976-tól Hagyományőrző kategóriában „arany” minősítéssel büszkélkedik.

Tápiószecső, a több évtizedes hagyományőrzésével, ápolásával kivívta magának azt a megtiszteltetést, hogy méltán nevezhető a népművészet központjának, ahol az erjedés zamatos gyümölcsöt hozott.
A minősítéseken sikerült tartani az arany fokozatot. A szakmai vezetés értékelve tevékenységét, Ofella Sándor 1991. augusztus 19-én Andrásfalvi Bertalan oktatási és közművelődési minisztertől az országban elsőként vehette át az „ÉLETFA” kitüntetést. Ugyanakkor a Tápiószecsői Hagyományőrző Népi Együttes másodszor kapta meg a „Kiváló Együttes” címet.
Közösségi és egyéni kitüntetés egy eredményekben gazdag időszakra tette fel a koronát, amikor az öntevékeny művészeti megbecsülés lett kifejezve.
Több évtizedes hagyománygyűjtő tevékenysége alatt nagyon sok dalt, táncot, népszokást vitt színpadra a népművészet-kedvelők örömére. Az elismerések új erőre serkentették, mely lelkesítő hatással volt és van a tagságra.
Idős korára tekintettel sem a szecsői művelődési házat, sem a szecsői hagyományőrzést nem hagyta cserbe.
1991-ben agyvérzést kapott, és hosszú hónapokig tanult ismét beszélni. A betegség után az együttes munkájában részt vett, de az irányítást már nem tudta elvégezni.
A Nyugdíjas Klub vezetését vállalta, azt nagy szeretettel végezte.

Ezt követően ismét könyvírásba kezdett, melyhez az anyagot gyűjtötte könyvtárakban, levéltárakban, szinte az utolsó pillanatig. A tervezett könyv címe „A kereszt jegyében” melynek befejezésén a családtagok fáradoznak.

1997. október 1-jén újabb agyvérzést kapott. Sajnos lebénult a bal oldala, és nem tudott beszélni. A kórházban töltött tizenkét napon nem tudtunk vele kommunikálni, csak merev tekintettel nézett ránk. Biztos itt is azon gondolkodott – ha felépül – hogyan segítse az együttes gazdagodását.
Sajnos szervezete nem bírta tovább, az ő tervei szerint 100 évig szeretett volna élni és alkotni, de ez nem következett be.
1997. október 12-én (vasárnap) 14 óra 36 perckor búcsú nélkül „elszaladt”.

Olyan embertől búcsúzik Tápiószecső lakossága, aki üstökösként élt.

Megkérdezhetnénk mi volt Ő?Boltvezető? Pedagógus? Népművelő? Néptanító? Együttes vezető? Koreográfus? Rendező, Író?...........
Véleményünk szerint Ofella Sándor foglalkozása: Ofella Sándor!

„Tiszta forrásból” (Ofella Sándor Ars poetica-ja)

Kellemes emlékkel gondolunk vissza és örömmel tölt el az a tudat, hogy az élő népdal széles körben elterjedt, megötvöződött. Bízott abban, hogy az utókor hálás lesz munkásságáért, jogos volt az igénye, mert az elért eredmények, mind ezt igazolják. Ofella Sándor életének példája, munkálkodásának folytatása, szellemiségének ápolása nélkül nem lehetünk meg a jövőben sem.

Együttese szívében, emlékezetében örökre otthonra találtál. Felesége, gyermekei, unokái, dédunokái révén újra, meg újra életre kelnek mozdulatai, szokásai, hangja és mosolya. Földi pályáját befejezve szellemileg, eszmeileg tovább él a krónikákban is. Küzdelmes, boldog élete megnyugvással, megörökítéssel lezárult.
A múlt értékeit, érdemeit megbecsülve, hagyományápolását megőrizve itt maradt velünk szerénységben, becsületességben. A Teremtőnek hálát adva Dicsértessék a neve.


Fáradozott egy „Hagyományőrző Alapítvány” létrehozásán, de anyagi helyzete nem tette lehetővé. Így özvegye ezt az álmát valósította meg és létrehozta az „Ofella Sándor Alapitvány”-t Tápiószecső kulturális hagyományainak megőrzéséért.

Az alapítvány célja: Tápiószecsői Népi Együttes és a Tápióvölgye népi kultúrájának bemutatása, támogatása az együttes hazai és külföldi vendégszerepléseinek támogatása, évenként minden év december 21-én az e területen tevékenykedő, kiemelkedő munkát végző két személy (két aktív tag) méltó elismerése és a Családi Fészek Néprajzi Múzeum fenntartása.

Ofella Sándor lett volna Tápiószecsőn az első aki „Díszpolgár”-i címet vehetett volna át, de halála miatt nem lehetett ott, de a „Posztomusz Díszpolgárság” így is az övé.

1997. október 12-én váratlanul eltávozott közülünk együttes-vezetőnk, néptanítónk, krónikásunk.

Bihari József, a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága nyugalmazott Igazgatójának búcsú beszédéből idézet:

„ Itt állok megrendülten, nehéz szívvel a szecsői temető halottasházánál egy nagyformátumú népművelő, mondhatnám: polihisztor koporsója felett, hogy hozzátartozóim barátai, volt munkatársai, tisztelői és mindazok nevében gondolatban megszorítsam utoljára szorgos, elgyengült kezét, magunkhoz szorítsam törékeny alakját, akik most itt együtt vagyunk végtisztességet venni, utolsó földi útjára elkísérni.
Felidézzük alakodat, emberségedet, példaadásodat, kitartó hűségedet, szorgalmas tenniakarásodat, kezdeményezőképességedet, frappáns tréfálkozásaidat. Megidézzük mindig tennivalóval, szervező feladattal, gyűjtőszenvedéllyel utazó, sietősen gyalogló, fáradozó, törékeny, apró termetedet.
Ofella Sándor életének példája, munkálkodásának folytatása, szándékainak, hagyatékának, szellemiségének ápolása nélkül nem lehetünk meg a jövőben sem.

A koporsódot körülállók jól tudják, hogy Tápiószecső község kit veszített el haláloddal. Egyedüli és megismételhetetlen mindenese, lámpása, krónikása voltál szülőfaludnak egy olyan népművelői pálya befutásával, olyan ereklyék összegyűjtésével és hagyományozásával, amely kulturális magaslati ponttá tette Tápiószecsőt. Hat évtizeden át Tápiószecső mindenesévé tudtál lenni és maradni halálod napjáig.
S ha ebben a gyászos búcsúztatóban van valami vigasztaló, ha e végtisztességet tevő gyülekezetnek bánatát, fájdalmát, gyászát oldhatja valami, akkor csak az a tudat, lelkiismeretet vigasztaló, feloldozó érzület, hogy hat évtizedes szülőföld-szolgálatod visszhangra talált, s talán nyugodt szívvel azt is kimondhatom, hogy az elismerés sem maradt el, hiszen ebben az országban kevesen tudhatják magukénak az 1991-ben adományozott Életfa kitüntetést, kevés magyar közéleti ember hagy maga után életéről, családjáról, falujáról, munkálkodásáról két vaskos kötetet – itt a Báránykát hoztunk meg a Kék szivárvány önéletírásra gondolok, meg arra a sok-sok magnófelvételre, külföldi utakról készült fotókra, vitrinekben őrzött kitüntetésekre, elismerésekre, köszönetekre, amelyek haláloddal muzeális rekvizitumokká nemesednek a Damjanich János Művelődési Házban is, meg családi otthonod vitrinjeiben is.
S hogy most ennyien álljuk körül ravatalodat, hogy a szecsői temető fái alatt talán még sohasem gyűlt össze ennyi gyászoló nép, öreg, fiatal, középkorú tisztelő, s ennyi virág díszíti koporsód, az a hűség és hála egyszerű jeleként, a köszönet szimbólumaként Tápiószecső község szolgálatának köszönete, jóságod viszonzása, életműved elismerése. Ennek a községnek, ennek a tájnak, ennek a magyar népművészetnek vállalása, alázatos szolgálata, kulturális és közéleti gondjainak egyengetése tett igazi szecsői patriótává, s ez a patriotizmus visszhangzott e hazában és nagyon sokszor országhatárokon túl is.
Fáradhatatlanságod, a népművészet iránti rajongásod tett ismertté, megbecsültté, nyugodtan kimondhatom a megkülönböztető és helyenlévő jelzőt, hogy híressé.
Mindenki tudja, aki most búcsúzik tőled, hogy jóságod mellé én most azt is hozzátehetném, hogy bölcsen éltél, szeretetre méltóan viselted az élet megpróbáltatásait, betegséged hónapjait, a nehéz évek nélkülözéseit és lemondásait, a bizalmatlanság légkörének átvészelését, a szorgos munkás évtizedek késő éjszakában nyúló fáradozásait, utazásait, hóban-fagyban-sárban megtett sok-sok kilométert. Megtetted, mert meleg családi otthon békessége, megértése, szeretete várt, és gyermekeid ragaszkodása is vigasz volt. Ha életed 82 évét végiggondoljuk nyugodt szívvel mondhatjuk „ Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Te itthon voltál, itthon maradsz akkor is, amikor ez a föld hantjával örökre eltakar, de felejthetetlen alakod, egyéniséged itt munkál bennünk, gyerekeidben, unokáidban, munkatársaidban, barátaidban, tanítványaidban, Tápiószecső község népének hűséges emlékezetében.
A „lélek él”, betűben, színben, fában, hullámos hangban és merev márványban száz változáson át. Háborítatlanul aludd örök álmod, amely fölött virrasszon Tápiószecső csillagos ege, koporsódat körül állók hűsége, tisztelete, szeretete.
Nyugodjál békében! Isten Veled!”

Lénárd László polgármester búcsúbeszédéből idézet:

„Állunk egy sírhantnál és gyászolunk. Eltávozott közülünk egy nagyrabecsült polgárunk.
Ofella Sándor életútját mindannyian ismerjük, ismerhetjük. Mi és utódaink tanulhatunk tőled emberi tartást, munkaszeretetet, igazi szülőföldszeretetet. Ha valaki idegen helyen érdeklődik rólunk, hogy honnan jöttünk, Tápiószecsőt megnevező válaszuk után szinte biztosan az általad alapított hagyományőrző együttesről és Ofella Sándorról érdeklődnek. Életedben büszke voltál származásodra, szülőföldedre, faludra, népedre és hagyományaira.
Tápiószecső munkádnak köszönheti hírnevét, ismertségét. Generációról, generációra plántaltad belénk őseink szokásait, ezek ápolását, megőrzését. Nagyközségünk támogatta munkádat, könyveid megjelentetését. Távozásod községünk számára veszteség.

Búcsúzunk tőled polgáraink, önkormányzatunk, intézményeink dolgozói és minden tisztelőd nevében. Kívánom, hogy végakaratod az életpályád folytatódjon.
Drága Sanyi bácsi, könyved idézetével búcsúzunk:

„Jaj fájdalom, jaj fájdalom,
Halál ellen nincsen, jaj, nincsen oltalom.”

Sanyi bácsi, a „Posztomusz Díszpolgár”.
Újságcikk a Népszabadság Pest Megyei Krónika 1997. októberi számából:

„Néhány héttel ezelőtt még a vonaton találkoztunk, Ofella Sándor bácsi 82. életévében is sietett Tápiószecsőről Pestre, intézte, szervezte a néptáncegyüttes dolgait.
A napokban arról érkezett hir, hogy mély részvéttel búcsúztatták el a szecsői temetőben. Sanyi bácsival a falu a Tápió-vidék „klasszikus” népművelő – kultúrház igazgató, könyvtáros négyesének utolsó tagja távozott az élők sorából.
Nevét az ötvenes-hetvenes évek között és azután is együtt emlegették a tápiószentmártoni Várallyai Bélával, a nagykátai Barna Eleonórával és Cmelly Ödönnel, de hasonlították munkásságát az ürömi Királyi Zoltánéhoz és a törteli Baranyai Jánoséhoz is. Miként ők, Ofella Sándor is az örökmozgó, cselekvő ember, aki a második világháború óta kultúrházat vezetett, néptáncegyüttest alapított, táncolt, közéletet élt, könyveket, tanulmányokat írt, s irányította az együttest halála napjáig. Azt a hagyományőrző társaságot, amelyben 1950 óta több generáció nőtt fel, tagjai eljutottak a Röpülj páva döntőjéig, s ma is várják fellépését Bagtól – Finnországig.

Sanyi bácsit hiába nyugdíjazták, különösen azután, hogy 1991-ben az elsők között kapott „ÉLETFA” díjkitüntetést a rendszerváltás utáni első művelődési minisztertől.

Ofella Sándor lett volna az első, aki Tápiószecsőn díszpolgári címet vehetett volna át október 23-án a sokat emlegetett „fatornyos” községházán.
Halála miatt nem lehetett ott, de a Posztumusz Díszpolgárság így is az övé.
Emléke pedig valamennyiünkké.”